Mikor először betettetük Mátét a kis hordozójába és aztán az autóba, óriási megkönnyebbülést éreztem, hogy végre elhagyhatjuk a kórházat. Végre otthon leszünk együtt. Elkezdhetjük élni a családi életünket. Földöntúli büszkeség töltött el, ahogy vittem a babámat kifelé, úgy éreztem végre túl vagyok a nehezén, hiszen megszűltem a babámat, fel tudok állni a császár után és mindkettőnket egészségesnek találtak a hazamenetelre. Akkor még nem sejtettem, hogy most kezdődik csak a java…..
Otthon a férjem hatalmas rózsacsokorral várt Bennünket, édesanyám kitakarított, megfőzött minden szépen rendben volt. Gondoltam magamban, ha ez ilyen lesz akkor semmi gondunk nem lesz. Persze volt bennem egyfajta bizonytalanság, de amelett egy egészséges bizalom is. Bíztam benne, hogy ahogyan bárki más is, én is megoldom majd a mindennapi rutinos feladatokat, melyek egy kisbaba körül vannak. Mikor hazaértünk még aludt Mátéka az autózás után, aztán mikor felébredt bementünk a szobába, hogy megszoptassam. Majd mikor végeztünk együtt elszenderedtünk az ágyon. Én hamarabb felébredtem és kimentem, de öt perc múlva már Mátéka is megébredt és persze hangosan jelezte, hogy micsoda dolog volt őt egyedül otthagyni.
Az elején még nem zavart, ha a szoptatás után kivették a kezemből a gyereket, gondoltam akkor addig van időm lefejni a tejemet, és persze nem muszáj annak a gyereknek állandóan velem lennie. Aztán az se zavart, ha éppen nem a saját ágyában aludt el, hanem valamelyik kanapén, ami ott volt mellettünk. Sokszor ültem és nézegettem az alvó gyereket milyen kis békésen pihen. Éjszakánként vele aludtam egy szobában, hogy mikor ébred, ne kelljen szaladoznom hozzá, csak magam mellé vettem az ágyba és mikor végeztünk visszatettem a saját kis helyére. Nem emlékszem rá, hogy egyszer is sírt volna éjszaka, ha már elkezdett mocorogni már arra is felébredtem és kivettem az ágyból, hogy megetessem. Általában mindig egy időben ébredt.
Az első egy hét ebben a szép, romantikus, kiegyensúlyozott boldogságban telt. Persze nem mindig sikerültek a büfizések és a szoptatásnál se tudtam pontosan vajon mennyit eszik, de mivel nem tapasztaltunk semmi rendelleneset eszembe se jutott aggodalmaskodni. Aztán mintha a gyerek ráébredt volna, hogy mostantól kezdve már nem a pocakomban van, hanem kint elkezdett nyűgősebb lenni. Le se lehetett tenni magamról, legszívesebben egész nap csak a nyakamba lett volna. Nagyon nehezen ment neki a büfizés és a kakilás, emiatt sokat sírt. Hajnali 4 órától 5 óráig szinte csak járkálni lehetett vele, mert ha letettem egyfolytában sírt, de nem tudtuk igazán megmondani, hogy mi lehet a baja. Borzasztó volt ez az egy óra, egyszerűen tehetetlennek éreztem magamat. Ott volt a kezembe a gyermekem és nem tudta neki segíteni sehogyan sem. Próbáltunk mindenféle teákat, cseppeket, tornát, de csak az segített, ha le fel járkáltunk vele a szobában. Persze már születésekor se volt egy könnyű darab, így azt hittem majd leszakad a kezem hajnalonként. Általában egy órakor evett utoljára, aztán lefejtem a tejemet, fertőtlenítettem, mire ágyba kerültem és aludni tudtam volna addigra ébrdet a hasfájás miatt, majd egy óra ébrenlét vele mire megynyugodott, viszont mire megint elaludtam volna kelni kellett a következő szoptatás miatt.
Bár a hajnali egy órás etetés nagyon a hamar kimaradt Máténál, viszont a hajnali négy órás ébredések nagyon sokáig megmaradtak neki. Talán amikor már rendesen tudott kakilni, még akkor is először hajnali ötkor kakilt, majd elcsúszott hatra és igazán akkor aludt tovább, mikor megszűntek a reggeli kakilási ingerei.
Az idilli állapot nagyjából egy hétig tartott a mi életünkben, aztán jöttek a különböző nehézségek és báritől kérdeztünk valamit, mindenki homlokegyenest mást mondott, de persze ahogy mi csináltuk az soha nem volt jó. Míg a végén kiderült, hogy amit mások mondanak az sem biztos, csak ajánlgatnak, öteletelnek, hogy mi is lehet a gond. Én már teljesen frusztrált voltam. Úgy éreztem nem tudom ellátni a gyermekemet, aki pedig rám van utalva és nekem igenis tudnom kéne, hogy vajon mi a baja. Egyáltalán nem tudtam ráhangolódni Mátéra, egyrészt az állandó körülöttem lévő zsizsegéstől, mintha meg kellene menteni engem az anyaságtól, mert különben bele roppanok, másrészt meg a folymatos bizonytalanságtól, hogy vajon jól csinálom e, amit csinálok.
Aztán úgy döntöttem a saját kezembe veszem a dolgokat, és elfogadom, hogy én is hibázhatok……..
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: